(Powers vol.1 #7-14) (2000-2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

olyan kevésnek tűnt az a négy füzet (meg nem szeretem, amikor kevernek a kötetekbe rendezéskor), így egybe olvastam a következő két történetet -de tudok is találni egy közös témát, amire felfűzöm a mondandóm. mert hiába van a gyilkosság meg nyomozás a kirakatban, egyre jobban kristályosodik ki, hogy miről is akar bendis mesélni nekünk -az egyszerű emberek viszonyáról a szuperhősökkel. mert a sima halandók mindig csodálni fogják azokat az isteni lényeket, akik ott repkednek a fejük felett, akik emberfeletti erejükkel példaképek, ikonok lehetnek. így biztos lesz egy csoport, akik utánozni akarják őket a maguk módján, beöltözve bohóckodva a háztetőkön. és biztos, hogy lesznek olyanok, akik egyesülni akarnak velük -szexuálisan. ez természetes dolog, arról nem ők tehetnek, ha beüt közben a szar... eddig csak a tévé-híradókkal szivárgott be a média a sorozatba, most viszont teljes erejével lecsapott egy rémisztően élethű pletyka-lap imitáció képében. (a warren ellis-es oneshot aranyos tisztelgés volt, de ezen kívül nem sokat adott.) ($03.06.)

(Powers vol.1 #1-6) (2000) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

a szuperhősös sztorikat íróknál szerintem van egy pont, amikor besokallnak, és ’elég volt!’ felkiáltással elkezdik kiforgatni a zsánert egy szerzői képregényben. és persze legtöbbször ilyenkor tud kijönni az írói nagyság, amikor máshogy tudnak nyúlni a toposzokhoz, amikor nyugodtan áttehetik a perspektívát, lerázhatják a láncokat. nem meglepő, ha azt mondom, ezek mind igaznak látszanak a powers első sztorija alapján. mivel egy nagyszabású hős-eposz után vettem a kezembe, még nagyobb volt a kontraszt, mint amire számítottam. és nem is stilizált rajzok miatt, hanem hogy mennyivel tovább tart egy füzet, hogy milyen rohadt sokat beszélnek a szereplők... erőssége ez a képregénynek, mert jók a dumák, meg a nyomozóktól el is várom, hogy ne (csak) rohanjanak és lőjenek, hanem legyen interakció a tanúkkal és gyanúsítottakkal. de felőlem lelkizhetnek is, ami szintén nem lesz elhanyagolható. maga az ügy nem volt nagy etvasz, de még csak az út elején járunk, bevezetésnek épp’ megfelelt. ($03.05.)

(Batman -The 12cent Adventure, Detective Comics #797-800, Legends of the Dark Knight #182-184, Nightwing #96-98, Gotham Knights #56-58, Robin #129-131, BatGirl #55-57, Catwoman vol.3 #34-37, Batman #631-634) (2004-2005) (írta: Devin Grayson, Andersen Gabrych, AJ Lieberman, Bill Willingham, Dylan Horrocks, Ed Brubaker; rajzolta: Raymond Rachs, Pete Woods, Brad Walker, Mike Lilly, Al Barrionuevo, Giuseppe Camuncoli, Sean Phillips, Paul Gulacy, Kinsun, Jon Proctor, Mike Huddleston, Thomas Derenick, Paul Lee)

ezek a kiadók meg a crossover-eik... értem egyébként, hogy miért kapcsolják össze a képregényeiket időről-időre, és nem csak anyagi szempontból (bár biztos, hogy azt is számításba veszik, hogy több füzetet kell vásárolni, hogy az egész sztorit el tudd olvasni), hanem mert így képezhet az univerzumuk egy nagy egészet, és van, amikor kifejezetten logikus is, mert egy helyszínen játszódnak, vagy összetartoznak a karakterek -mint itt. koca-olvasóként viszont szokni kell, hogy egy ilyen esemény kapcsán hirtelen kapcsolódik be az ember olyan történet-szálakba is, amiket eddig nem követett. de nem vészes a dolog, apróbb agy-munkával ki lehet következtetni, mire utalnak épp, de az írók is sokszor segítenek (konkrét példával szemléltessek: mi is a helyzet a sztori idején a robin-okkal batman körül). már csak a macskanős run-om miatt belefutottam volna ebbe a nagy csimbummba, de már az alap-felállása is érdekesnek tűnt -mi történik, ha egymásnak esik az összes gengszter-banda gotham-ben. a válasz természetesen az, hogy rossz lesz mindenkinek, nagyon rossz... ha van előnye a crossoverek-nek, az az epikusság érzésének felfokozási képessége, talán tényleg kellett ez a sok füzet ahhoz, hogy átérezzük a helyzet súlyosságát (bár azért néha repetitívvé vált, hogy hőseink elmentek valahova, és szétrúgtak pár segget -már megint...). de működött a hangulat, nyomasztó volt a tehetetlenség, amikor elszabadult a pokol, elkerekedő szemmel nézte az ember a veszteség-listát, és felhúzta magát a rendőri inkompetencián. a fő antagonistán már csak azért nem, mert nehezen tudott volna mélyebbre süllyedni, mint a catwoman-es horror-sztoriban. de azért jól működött a dráma a végén, ahogy a haldoklókat és sérüléseket nézve lecsupaszították batman karakterét (akinek meg kellett várni a háború végét, hogy kimutathassa az érzelmeit). azon csodálkoztam, hogy bár hiába futott különböző karakterek címeiben a történet, csak ritkán fókuszáltunk egy karakterre, sokszor inkább film-szerűen vágtak a különböző helyszínekre, egységes organikus egész volt a sztori a különböző írók ellenére. szívesen olvastam, de azért legközelebb az akció-batman mellé beleférhetne több nyomozós batman is... (meg egyébként is, fényes nappal hordani a streccs-rucit nem menő...) ($03.04.)