(2014) (írta: Amanda Palmer)

azt hiszem, a ’amanda palmer goes down under’ idején találkoztam először a művésznő nevével -vagyis valószínűleg akkor is a bugyiba dugott útlevélre figyeltem fel a borítón... de leszedtem a lemezt, és jókat mosolyogtam a lükeségein. aztán a ’killing type’ klipp után kezdtem jobban beleásni magam az életművébe -és szinte éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a szívemhez. valószínűleg az ezernyi ellentmondás vonzott benne a leginkább. hogy úgy vagány, hogy közben képes megszakítani a szívedet. hogy nem szép, mégis vonz a kisugárzása. hogy a szemöldökét borotválja, a hónaljszőrét viszont szabadon hagyja nőni. hogy harcias individualista feminista, mégis hozzáment neil gaiman-hez. hogy biszexuális. hogy tökéletesen házasítja brecht szellemiségét a popzenével. hogy eltaszít és magához ölel. hogy a legvidámabb dal írta a nemi erőszakról és az abortuszról... nem is volt kérdés, hogy azonnal a kosárba kellett raknom a könyvét, amint tudomást szereztem róla, hogy megjelent. pedig a fülszövegből tudtam már, hogy nem egy hagyományos önéletrajzot kapok majd. és félnem kellett volna, mert viszolygok a kompakt (ál)bölcseleteket felböfögő könyvektől, a cohello-né oravecz nórák hamis ürességeitől, a működésképtelen önsegélyezéstől. és ez a kérés témakörének körüljárásának ígérete ezt az érzetet keltette bennem. pedig bízhatnék jobban is amanda-ban... mert egyáltalán nem fájt az, hogy tanítani akart valami fontosra, pontosan olyan természetességgel fűzte bele a sok történet közé a lényeget, hogy az ne akadjon meg a torkomon -ráadásul apránként olvastam a könyvet (naponta pár oldalt, leginkább a wc-n vagy elalvás előtt), így azt éreztem, hogy minden napra jut egy kis amanda-bölcselet. és közben sokat megérthettem a dalai hátteréből, miközben kíméletlen őszinteséggel mesélte el a felemelő és elborzasztó történeteit. és az ilyen őszinteségért én mindig hálás vagyok. úgyhogy köszönöm, hogy így állsz hozzánk, rajongókhoz, hogy oda engedsz magad mellé, hogy tényleg úgy érezhetjük, hogy az életünk része vagy. és hogy megmutattad, hogy benned is ugyanaz a biztos bizonytalanság van, mint bennünk... ($08.05.)

(Wonder Woman vol.2 #195-200) (2003-2004) (írta: Greg Rucka, rajzolta: Drew Johnson) (eng)

ahogy már a hiketeia-nál említettem, egy dc run-hoz elengedhetetlen, hogy wonder woman-t is olvassunk -és hát nem véletlen, hogy azt a sztorit vettem elő legutóbb, mert az volt greg rucka teszt-repülése, ami után ezeknél a füzeteknél kapta meg a hősnőt hosszú évekre. de egyébként is jó beugrási pontnak bizonyult, mert beveti az ’újonc segítségével hozzuk képbe a befogadót’ trükköt, és kétségtelen, hogy így a legkönnyebb magyarázni az új olvasóknak (és nézőknek, ha másik médiumról van szó). úgyhogy nem kapkodja az ember a fejét, hogy milyen pozíciót tölt be dianna, hogy mivel telnek a napjai, mert az első lapokról megtudhat mindent szépen sorban (ha már a hősnőt úgysem láthatja, hiszen jól rejtegetik az első füzeten keresztül. mert jobb dolga van...). a követségi feladatokkal adnak egy kis komolyságot a történetnek (plusz ezt szolgálják a wonder woman könyvének hatására felkorbácsolódott emberi érzelmek is), hogy aztán az olümposzi részekkel elemeljék kicsit a valóságtól -mert a karaktertől nem elválasztható a mitológia. és ez jó, mert még ha fel is van update-elve az istennek többsége, azért a kicsinyességük a régi... csak az utolsó résznél éreztem azt, hogy kihagytam valamit, mert nem igazán volt megmagyarázva, hogy a kiborg amazon miért is püföli dianna-t (egyébként is csak egy nagy bunyó volt az egész füzet). (bevallom, a 200. szám retrosított extra sztorijaihoz nem volt türelmem. viszont szeretnék önmagamnak egy high five-ot kiutalni, mert kitartottam hat füzeten át az angol nyelvűségük ellenére.) ($08.04.)